A Magyarország kifosztás nem színjátéka, dráma

A tavalyi harmadik negyedévi gazdaságstatisztikai adatok szerint a kormány egyensúlyteremtő intézkedései a vártnál is sikeresebbek voltak. A harmadik negyedévben a költségvetési hiány mindössze a GDP 0,2 százalékát tette ki, ilyen adat utoljára 2000-ben fordult elő, és az elmúlt huszonkét évben is csak 1991-ben, de akkor csupán az elképesztő erejű sokkhatás egyszeri eredményeként.
Bevezető, egy előzmény cikk:Bogár László – 2013. január 10., csütörtök.

Természetesen pozitív dolog az egyensúly helyreállítása, különösen egy olyan világban, ahol a globális média által pillanatok alatt hiszterizálható pénzpiacok (hisztériába hajszolhatóÖ iszonyú erejű pénzfegyvereket vethetnek be minden olyan országgal szemben, amelyikre rásüthető a költségvetési hiány vagy az államadósság „elfutásának bűne”. Nem árt azonban tudni, hogy a társadalmi-gazdasági folyamatok komplex rendszert képeznek, és ez azt jelenti, hogy nem létezik olyan beavatkozás, amelynek csakis és kizárólag pozitív következményei vannak.

A költség–haszon elemzés minden gazdálkodási rendszer alapja, és tudomásul kell vennünk, hogy minden hasznot hozó döntésnek ára is van. A pénzügyi egyensúly megteremtésére irányuló sikeres erőfeszítéseknek az ára természetszerűleg az a hatás, amit közvetett módon az egyensúly érdekében meghozott áldozatok és azok társadalmi következményei jelentenek. Természetesen lehet jó döntés az egyensúly helyreállítására irányuló szigorú és következetes stratégia, de ez nem azt jelenti, hogy nincs ára, hanem azt, hogy az érte fizetendő ár várhatóan kisebb lesz, mint a haszon, amit az egyensúly helyreállítása jelent. Sajnos sehol a világon, Magyarországon meg aztán végképp nincsenek meg a feltételei annak, hogy nyugodt, őszinte és emberséges hangnemben vitassák meg a politikai élet szereplői, hogy egyik-másik intézkedéssorozat előzetes költség-haszon elemzése mit mutat. Ehelyett inkább csak annyi történik, hogy a mindenkori kormány és ellenzéke – akik időnként helyet cserélnek egymással – úgy igyekszik beállítani a dolgokat, mintha az adott kormányintézkedésnek csak haszna (kormánypárti oldal) vagy éppen csak költsége (ellenzéki oldal) lenne.

Ez a negatív végösszegű játszma hatalmas károkat okozott az elmúlt évtizedekben, és okoz ma is. Senkinek sincs sejtelme arról, hogy javulhat-e ez a romboló helyzet valaha is. A mindenkori kormány és ellenzék színpadias és álságos hadakozása ellenére sajnos történelmi tény, hogy az elmúlt negyven évben kormányok, sőt politikai rendszerek, berendezkedések jöttek-mentek, ám egy mind veszélyesebb összefüggés változatlan maradt, és állandó kísérője a magyar gazdasági folyamatoknak. És ez a valami azoknak a ciklusoknak a többnyire szabályos váltakozása, amelyek a következőképpen írhatók le: az egyik ciklusban nekilódul a növekedés, de ez menetrendszerűen el-adósodáshoz vezet, majd megindul az egyensúly helyreállítása, ezt a köznyelv megszorításnak nevezi, de akkor meg leáll a növekedés, sőt, mint az idén is, csökken a gazdaság teljesítménye. Persze ilyen ciklusok nemcsak Magyarországon léteznek, de például a kelet- és a közép-európai térségben nálunk a legnagyobbak az ilyen kilengések.

Sok magyarázat született már, de egyre inkább úgy fest, hogy az uralkodó közgazdasági nézetrendszer nem képes kielégítő választ adni erre a súlyos kérdésre. Valószínűleg azért nem, mert a valóságos válaszok igen kényes kérdések felé terelnék az erről szóló diskurzust. A jelek szerint ugyanis egyszerűen csak arról van szó, hogy ez a két szakasz valójában a globális pénzszivattyúk működésének két fázisát írja le. Az első szivattyú a „nyomás fázisa”, amelyben a globális pénzhatalmi rendszer hiteleire építve nekilódul a növekedés, de mivel a hitelpénz ára úgy van „beszabályozva”, hogy magasabb legyen, mint a befektetésekkel elérhető hozadék, így csak idő kérdése, hogy a deficitek és az adósságállomány gyors növekedése vészhelyzetet teremtsen. Amikor ez bekövetkezik – általában némi mesterséges hisztériakeltő rásegítéssel –, akkor jön az egyensúlyteremtő fázis, ami meg a szivattyúk „szívási fázisa”. És aztán egy idő után az egész kezdődik elölről.

Ez a fokozódó globális kifosztási színjáték azért mehet végbe, mert bár ez szintén elbeszélhetetlen az uralkodó közgazdaságtan nyelvén, de a forint, amit „magyar pénznek” gondolunk, valójában nem magyar pénz, hanem a globális pénzhatalmi rendszer Magyarországon kibocsátott fizetőeszköze. A magyarnak és nemzetinek mondott banknak ott a szabadságról elnevezett téren azért kell „függetlennek” lennie, hogy ebbe a színjátékba a lokalitás bennszülöttei, illetve képviselői egy térrel odébb, semmilyen módon ne tudjanak beavatkozni. A rendszert kiszolgáló médiagépezet persze igyekszik mindent megtenni azért – és lássuk be, sikeresen –, hogy minden ilyen feltételezés az összeesküvés-elmélet kategóriájába tartozzon.

Állításunk megítéléséhez elegendő végiggondolni annak a levélnek egy részletét, amelyet Isaac Rothschild írt 1863-ban Londonban. Így fogalmaz: „Azok a kevesek, akik képesek megérteni a rendszert, vagy érdekeltek lesznek maguk is annak hasznában, vagy annyira függenek a rendszer kegyeitől, hogy ettől az osztálytól nem kell ellenkezésre számítanunk. A lakosság túlnyomó többsége pedig szellemileg képtelen felfogni, mekkora hasznot húzunk ebből a rendszerből. Zokszó nélkül fogja viselni terheit, talán nem is gyanítja, hogy a rendszer elemi létérdekeivel ellentétesen működik.” Ami most történik velünk, az mindössze a szivattyú működtetésének második üteme, és félő, hogy ilyenkor a pénzügyi deficitek nem eltűnnek, hanem még veszélyesebb társadalmi deficitté válnak csupán

Kapcsolódó címkék...

Kapcsolódó címkék...

Ezt mindenképpen olvasd el!

Autónyeremény betétkönyv, játék nyertesek

Autónyeremény betétkönyv a téma, a befektetéseinkre, játékainkra érdemes néha egy pillantást vetni. Az elmúlt évtizedek …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük